|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 17 találat | lapozás: 1-17 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bozóki András 2003. január 30.Egyértelműen örülnünk kell, noha tudom, hogy az öröm Magyarországon nem általános - fogalmazott Pomogáts Béla irodalomtörténész Budapesten, a Kossuth Klubban jan. 28-án rendezett vitaesten, amelynek Kertész Imre Nobel-díjának magyarországi fogadtatása volt a témája. Szavai szerint számára egy kicsit fájdalmas, hogy Kertész több alkalommal is elhatárolta magát attól a közösségtől, amely most mégis elfogadja őt. Pomogáts szerint nem volt szerencsés, és személyileg is bántotta őt, hogy Kertész Imre számos nyilatkozatában, tanulmányában elhatárolódott mindattól, ami magyar. Holott nem az a magyar, aki ma ki akarja tagadni őt - tette hozzá. 1956-ban Kertész Imre szívében ott volt az azonosulás pillanata és lehetősége, illetve tavaly decemberi stockholmi beszédében szintén az azonosulás, a felelősségvállalás volt érezhető - jegyezte meg az írószövetség volt elnöke. Bozóki András politológus szerint az első magyar irodalmi Nobel-díjat egyfelől határtalan öröm, másfelől zavarodottság, agresszivitás fogadta. Megítélése szerint Kertész Imre besorolhatatlan, beskatulyázhatatlan, politikai táborok által nehezen kisajátítható "figura". Kívülállósága, idegensége szerinte Bibó Istvánhoz, Bartók Bélához és Kurtág Györgyhöz teszi őt hasonlóvá. Sándor Iván író szerint a Kertész Imre Nobel-díját körbevevő agresszív reakciók és értetlenség oka az, hogy a szokásostól gyökeresen eltérő módon beszél nemcsak a holokausztról, hanem a XX. századi magyar történelemről is. Kertész Imre a méltósággal megfogalmazott felforgatás nyelvén, úgymond a szembenézés nyelvén ír, s e tekintetben a magyar irodalomban talán nincs elődje. Bojtár Endre szerint egy író megengedhet magának egy olyan mondatot, hogy nem szereti a magyarokat. Ettől még nem lesz hazaáruló, nem kell kitagadni a nemzetből - vélte az irodalomtörténész, akit a vitavezető, Márton László Párizsban élő újságíró az elfoglaltsága miatt távolmaradó Görgey Gábor kulturális miniszter helyett kért fel az ankéton való részvételre. Bojtár Endre úgy értékelte, hogy Kertész Imre írásaiban sokszor kíméletlenség üti meg az olvasót, ez azonban gyógyító hatású, ha az ember nem prekoncepcióval olvassa őt, ha nem tartja a magyart értékfogalomnak. A Nobel-díj sokkot jelentett Kertész Imre számára is -vélte; annyi szeretetet kapott Magyarországról, amennyire nem számított. Pomogáts Béla az irodalmi Nobel-díj odaítélése kapcsán elmondta, hogy a két világháború között esélyes magyar jelölt volt Kosztolányi Dezső és Herczeg Ferenc, a világháború után pedig Déry Tibort, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Pilinszky Jánost és Weöres Sándort is fölterjesztették, utóbbi csak az utolsó rostán esett ki. A három magyarországi jelölőszervezet, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar PEN Club és a Magyar Írószövetség - amelyek igyekeztek egyhangú jelöléseket tenni - a többi között Szabó Magdát, Mészöly Miklóst, Esterházy Pétert és Nádas Pétert is felterjesztette a díjra. (Az MTI nyomán) /Kertész Imre Nobel-díjának fogadtatása. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30./2005. március 12.Bozóki András magyar kulturális miniszter kiemelkedő színművészeti és színháztudományi tevékenysége elismeréseként március 15-e alkalmából Jászai Mari-díjat adományozott Bíró József színművésznek és Dobre-Kóthay Juditnak, pillanatnyilag a marosvásárhelyi Nemzeti Színház díszlet- és jelmeztervezőjének. Kiemelkedő irodalmi tevékenysége elismeréséül József Attila-díjban részesült Láng Zsolt író, a marosvásárhelyi Látó szerkesztője és Lászlóffy Csaba költő. /Március 15: Csupán négy erdélyi kitüntetett. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./2005. március 23.Március 22-én informális megbeszélést folytatott Bozóki András magyar kulturális miniszter román kollégájával, Monica Octavia Muscával Budapesten. Bozóki András hangsúlyozta, Magyarország érdekelt Románia mielőbbi EU-csatlakozásában. A román miniszter támogatásáról biztosította magyar kollégáját a sepsiszentgyörgyi fiókintézet megnyitását illetően. Musca fontosnak nevezte a román Gozsdu Manó szellemiségét ápoló magyar–román közalapítvány helyzetének rendezését. A román miniszter együttműködést kezdeményezett a romániai magyar műemlékek megóvása és restaurálása érdekében, és ígéretet tett arra, hogy azokról a közeljövőben listát állítanak össze. /Informális megbeszélés. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 23./2005. június 4.Június 2-án megkezdődött a Határon Túli Magyar Színházak 17. Fesztiválja Kisvárdán, a tíznapos seregszemlét Bozóki András kulturális miniszter nyitotta meg. – A társulatok működésének támogatása minden kormány kötelessége, hiszen a magyar kultúra csak a határokon túli intézményekkel, művészekkel együtt lehet Európa része – hangsúlyozta Bozóki András. A június 11-ig tartó fesztiválon összesen 26 előadást rendeznek. A Szatmárnémeti Északi Színház társulata betegség miatt lemondta szereplését. /Megkezdődött a határon túli magyar színházak fesztiválja. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 4./2005. augusztus 17.Nem fogadta el a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) által augusztus 20-a alkalmából neki adományozott Csángó-díjat Kallós Zoltán, Kossuth- és Corvin-láncdíjas néprajztudós. A Bozóki András miniszterhez címzett levelében a neves tudós megköszönte, hogy a Csángó-díjra őt találták méltónak, de hozzáfűzte: „csalódottan tapasztalom, hogy az utóbbi időben, az általam legfontosabbnak gondolt szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerének támogatására nincs megfelelő akarat, ezért a szülőföldön magyarként való boldogulás esélye nagyon leszűkült.” Kallós nem akarja, hogy politikai ügy legyen ebből. Trianon után a magyar kormány részéről született egy törvénytervezet, amely szerint az egész évi jövedelem egy százalékát a határon túli magyarok kulturális tevékenységére fordítják. Ebből az egy százalékból mára 0,14 százalék jut a támogatásra. Ez nagyon kevés. A szórványvidékeken kollégiumokat kellene létesíteni, iskolákat építeni. Csángóföldön a magyar nyelv oktatását nem csupán fakultatív módon kellene végezni. Hivatalosan be kellene vezetni az első osztálytól a magyar nyelvet. /Köllő Katalin: Visszautasította az NKÖM Csángó-díját Kallós Zoltán. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 17./ „Borzasztóan kevés az Erdélynek, és azon belül a csángóságnak szánt támogatás, ezért volna szükség új támogatási stratégiára” – magyarázta Kallós a Krónikának. Lakatos András, az NKÖM Nemzeti és Etnikai kisebbségek főosztályának vezetője nem kívánt reagálni a Kallós Zoltán kolozsvári néprajzkutató levelére, mivel azt Kallós személyesen Bozóki András miniszternek címezte. Kallós Zoltán levelére a tárcavezető sem óhajt reagálni. A Csángó Kultúráért Díjat a csángó magyarok ügyében kifejtett kiemelkedő jelentőségű tevékenységért adományozzák, eddig ketten vehették át a szaktárca kitüntetését. 2003-ban a finn Tytti Isohookana-Asunmaa, a csángók ügyének nemzetközi fórumokon történő képviseletéért, tavaly pedig Pozsony Ferenc néprajztudós, egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke. Utóbbi javasolta kitüntetésre Kallós Zoltánt is. /Lázár Lehel: Gazdátlan állami kitüntetés. = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./ A magyar kormány igyekszik minél kevesebb szót ejteni arról, mi is a véleménye a Kárpát-medencében kialakult dacszövetségről. Kallós Zoltán visszautasítását válasz nélkül hagyta Bozóki András kultuszminiszter, elődje, Hiller István megfutamodott tavaly novemberben, a határon túli magyarságot megalázó negatív kampány megkezdése után. A felelősséget vállalni kellene. A kormány azonban ehelyett látványosan kerüli a határon túli magyarokkal való párbeszédet: nemcsak Erdélyben, Budapesten is. A Magyar Állandó Értekezlet összehívásának folyamatos halogatása, szerepének lenullázása csak az egyik ilyen jel. A jelenlegi budapesti vezetés a szülőföldön való boldogulás fokozott segítségét ígérte, amikor december 5. előtt a kolduló határon túliak százezreinek sáskajárásával ijesztgette honfitársait, írta Kiss Csaba. Jót lenne, ha a kormány végre nyíltan és őszintén tisztázná, hogyan képzeli el a viszonyát a határon túliakkal. /Kiss Csaba: Dac és hallgatás. = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./2005. augusztus 31.Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője nyílt levelet írt Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek, aki a művelődési tárcát is felügyeli, és a budapesti miniszternek, a NKÖM irányítójának, Bozóki Andrásnak. A költő Markó Béla régtől munkatársa a Korunknak, a politológus-szociológus Bozóki András tanulmányt közölt a folyóiratban. Eltűnt a cenzúra intézménye, annál erőteljesebben nyilvánul meg a gazdasági cenzúra. A folyóirat nehéz anyagi helyzetben van (februártól nem tudtak honoráriumot fizetni, a szerkesztői fizetések többsége az országos minimálbér körüli). Az NKÖM zárolta a még tavasszal megígért támogatást a József Attila-lapszámra és a teljes Korunk-anyagot (1929–2005) összefoglaló József Attila-kötetre. A kiadványok megjelentek, az adósság a nyomdánál tovább nő. Ebben a helyzetben kényszerül a szerkesztőség kiköltözni az eddig a várostól bérelt, most a román ortodox egyház tulajdonába került épületből; ugyanis a júliusig érvényes bér 54-szeresét (!!) követelik a Korunktól. Új helyiséget nem kínálnak és az RMDSZ sem segít szerezni. Kántor segítséget kér. /Kántor Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Korunk főszerkesztője: Az önbecsülésről és az esélyről. Nyílt levél Markó Bélának és Bozóki Andrásnak, a Korunk egykori munkatársainak. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 31./2005. október 12.Képzőművészeti és fotókiállítások, dzsessz-koncertek, zenés folklórműsorok, magyar filmek és könyvbemutatók várják október 11-től egy héten át az érdeklődőket a magyar kulturális napok keretében Bukarestben és több erdélyi városban. A rendezvénysorozat fénypontja Az Ezredforduló a magyar képzőművészetben című tárlat megnyitása lesz a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetben, várhatóan Bozóki András kulturális miniszter jelenlétében. Szelényi Károly fotóiból kiállítás nyílik A magyar táj lelke címmel. Az érdeklődők válogatást láthatnak a Film.dok elnevezésű, második magyar-román dokumentumfilm-fesztivál legjobb alkotásaiból. /Magyar kulturális napok kezdődtek Bukarestben és Erdélyben. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 12./2005. október 20.Ezredforduló a magyar képzőművészetben – A Siklósi Szalon címmel nyílik kiállítás a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben. A rendezvényt – amely része a hónap végéig tartó Magyar Kulturális Napoknak – Bozóki András magyar művelődési kulturális miniszter nyitja meg. Szintén a kulturális napok keretében Magyar Filmnapokat tartanak Bukarestben a Filmmúzeumban. Október 28-áig több Jancsó Miklós- és Tímár Péter-filmet vetítenek, az újabb magyar filmtermésből pedig Antal Nimród Kontrollját válogatták a szemlére. Szabó István két filmjét is megtekinthetik az érdeklődők: a Mephisto és a Redl ezredes, valamint a Kósa Ferenc rendezte Tízezer nap is szerepel a fővárosi filmnapokon. /Magyar művelődési események Bukarestben. = Krónika (Kolozsvár), okt. 20./2005. október 21.Bozóki András magyar kulturális miniszter nyitotta meg az Ezredforduló a magyar képzőművészetben című kiállítást Bukarestben, a Magyar Kulturális Intézetben. Bozóki András a magyar kultúra hírnevének külföldön történő öregbítéséért adományozott Pro Cultura Hungarica emlékplakettet nyújtott át Alexandru Repan bukaresti színésznek, a Magyar Kulturális Intézet havonta jelentkező irodalmi kávéházának keretében kifejtett művészi teljesítményéért. A miniszter felajánlott az árvíz által sújtott erdélyi magyar könyvtáraknak 650 könyvet, köztük a Nagy Könyv verseny döntőjébe jutott tizenkét címet is, 30-30 példányban. A felajánlásról szóló dokumentumot Kiss Jenő, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke vette át, akit a magyar miniszter biztosított arról: román kollégájától ígéretet kapott a hazai magyar könyvtárak hatékonyabb támogatására. Bozóki András bukaresti tárgyalásai során aláírták – az újabb, három évre szóló román-magyar államközi kulturális megállapodás mellett – azt a külön egyezséget is, melynek értelmében – a miniszter szavai szerint – „a legközelebbi jövőben” megnyílik Sepsiszentgyörgyön bukaresti Magyar Kulturális Intézet jó ideje felavatott, de mindeddig működésképtelen fiókintézménye. Alexandru Repan magyarul mondott köszönetet Bozóki Andrásnak az elismerésért. /Szonda Szabolcs: Bozóki András emlékplakettet nyújtott át Alexandru Repan bukaresti színésznek. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./2005. október 24.Október 23-án Kolozsváron a Farkas utcai református templomban tartott istentiszteleten folytatódtak az 1956-os magyarországi forradalomra való erdélyi megemlékezések. Az istentisztelet után a kolozsváriak a templom előtt felállított színpadon szervezett és a Duna Televízió által élőben közvetített ünnepségen vehettek részt. A forradalom erdélyi megtorlásának egyik áldozata, Mózes Árpád nyugalmazott erdélyi evangélikus püspök felszólalásában úgy értékelte: az 1956-os magyarországi forradalom világtörténelmi esemény volt, hitelét az adja, hogy egy maroknyi népnek volt bátorsága kibontani a szabadság zászlaját a zsarnok világbirodalommal szemben. Emlékeztetett: Erdélyben is megteltek a börtönök, sokan a fogságban elszenvedett kínzások miatt pusztultak el, de voltak olyanok is, akik például a Duna-deltában kényszermunkába fogva kínlódtak évekig embertelen körülmények között. Felléptek többek között a Babes–Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Karának hallgatói is, akik Sebők Anna Kolozsvári perek 1956 /Hamvas Intézet, Budapest/ című munkájából olvastak fel. Ebben Páskándi Géza felesége levéltári kutatások és túlélők vallomásai alapján állította össze az 56-os forradalom erdélyi történéseit, a megtorlásokat, áldozatokat. Délután a Kolozsvár Társaság szervezésében az Operában került sor az 1956 – Moszkvától Kolozsvárig című emlékünnepségre. /B. T. : Ötvenhatra emlékeztek Erdélyben is a magyar forradalom 49. évfordulóján. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./ Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök az október 23-án Kolozsváron, tartott megemlékezésen szólt a Farkas utcai református templom előtti téren összesereglett közel ötszáz főnyi hallgatósághoz. Kolozsváron első ízben tartott nagyobb szabású, szabadtéri 56-os megemlékezésre a város 60 ezres magyarságához képest kevesen jöttek el. Bozóki András kulturális miniszter október 22-én Budapesten, a Műegyetemen mondott beszédet egyetemisták és határon túlról érkezett magyar fiatalok előtt. Felszólalásába többször is belefütyültek, az idősebb meghívott vendégek pedig hangos, folyamatos tapssal adtak hangot nemtetszésüknek. /Benkő Levente: 1956 mindenkor erőt adó forrás. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./2005. november 11.Tibori Szabó Zoltán újságíró szerint miközben Kántor Lajos irodalomtörténész, a Korunk főszerkesztője kollégáival az erdélyi magyar kultúráért szélmalomharcot folytat, havi három-négymillió lejes éhbérért, azok, akiket – éppen az erdélyi magyar értelmiség ajánlatára – szavazataival a közösség hatalomra juttatott, s ma havonta több ezer euróra rúgó juttatásokat vágnak zsebre, leveleikre nem válaszolnak, s a jelek szerint intézménymentő élet-halál harcukkal mit sem törődnek. A Korunk szerkesztőségének nemrég ki kellett költöznie a Nagy-Szamos utcai székházából, mert az épületet visszaszolgáltatták eredeti tulajdonosának, az ortodox egyháznak. A város semmilyen székhelyet nem ajánlott a folyóiratnak. Jelenleg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Spectator Alapítványának Rákóczi úti székházában húzódtak meg, amelynek helyiségeit azonban saját költségükre fel is kellett újítaniuk. A Korunknak be kell zárnia a Korunk Galériát, vége a könyvbemutatóknak, konferenciáknak, kerekasztal-megbeszéléseknek, értelmiségi tanácskozásoknak. A Helikon magyar irodalmi folyóirat és az Apostrof című román nyelvű lap egyelőre nem költözött el a Nagy-Szamos utcából, mert egyszerűen nincs hova menniük. Az ő helyzetük sem rózsásabb. A bukaresti művelődési minisztérium megtagadta a magyar kulturális lapok anyagi támogatását, azzal az indoklással, hogy kapnak azok elég támogatást a magyarországi alapítványoktól. Egyesek a magyar–román közös kormányüléstől vártak megoldást ez ügyben is, de semmi nem történt. Az idén fordul elő 1990 után először, hogy a bukaresti szaktárca egyetlen lejjel sem járul hozzá a Korunk kiadásainak fedezéséhez. A Korunknak a kolozsvári városi tanács a helyi költségvetésből egyetlen lejnyi támogatást sem szavazott meg. A Helikon 570 millió lejt kapott, az Apostrof 800 milliót. Kántor már tavasszal levelet írt Markó Bélának, de választ nem kapott. Kántor később Markó Bélához és Bozóki András miniszterhez fordult nyílt levélben, de egyik sem válaszolt. A Korunk a rendkívül mostoha körülmények között is folytatja munkáját. A szerkesztőség munkatársai a folyóiratot szerkesztik és mellette egész sor már megszokott kiadványt: a Magropresst (a magyar sajtó román nyelvű havi szemléje), a Sajtófókuszt (a román sajtó magyar nyelvű szemléje, ami hetente készül) és hetente háromszor a „Mi történik Romániában?” című Komp-Press hír- és sajtófigyelő csomagot. Könyveket és más kiadványokat is szerkesztenek és kiadnak, és rendezvényeik is vannak. November 11-én kezdődik az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában a Történelem a Kárpát-medencében (1944–1968) című kétnapos történész-tanácskozás, amelyet szintén a Korunk szervezett. A Komp-Press hírcsomagot november elsejével újították meg, s jelenleg heti három alkalommal, megnövelt, javított tartalommal jelentetik meg. Terjedelmes előzetes anyag és publicisztika van benne, külön-külön kolozsvári és romániai hírek, és erőteljes sajtófigyelésen alapul. A szerkesztőségben a legmagasabban képzett emberek dolgoznak. Az illető szaktudományok doktora Horváth Andor, Kovács Kiss Gyöngy, Cseke Péter, Balázs Imre József és Kántor Lajos, most doktorál Rigán Lóránd, a külső munkatársak pedig az erdélyi tudományosság és művelődés kiválóságai. /Tibori Szabó Zoltán: Az erdélyi magyar kultúra megcsúfolása. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./2006. február 20.Bozóki András magyar kulturális miniszter nyolc pályázó közül a bírálóbizottság javaslatát figyelembe véve Hadnagy Miklóst találta a legalkalmasabbnak a sepsiszentgyörgyi kulturális fiókintézet leendő vezetőjének. Hadnagy Miklós 1974. május 19-én született Székelyudvarhelyen, középiskolai tanulmányai befejezése – 1992 – óta Magyarországon él. Nős, angolul és románul beszél. Hadnagy Miklós 2003-tól az Illyés Közalapítvány irodaigazgatója, 2002–2003 között elnöki főtanácsadó volt a Határon Túli Magyarok Hivatalánál, azt megelőzően négy évig parlamenti szakértője volt az Országgyűlés hivatalának. Hadnagy kinevezéséhez még szükséges az oktatási miniszter véleménye illetve a külügyminiszteri egyetértés. /Udvarhelyi Szentgyörgyön. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 20./2006. február 21.A Sepsiszentgyörgyön létrehozandó magyar kulturális fiókintézet igazgatására a székelyudvarhelyi születésű 32 éves Hadnagy Miklóst találta a legalkalmasabbnak Bozóki András tárcavezető a nyolc pályázó közül. A román parlament még nem ratifikálta a fiókintézet megnyitását lehetővé tevő egyezményt. Hadnagy Miklós kifejtette, a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézetnek a romániai magyarság és az anyaország között kell közvetítenie. Fel kell vállalnia a többi, régióban élő kisebbségi közösség művészetének, kultúrájának bemutatását, de különös figyelmet kell fordítania a romániai magyarság kultúrája bemutatására és közvetítésére a világ országaiban. Hosszú távon magyarországi, romániai és Kárpát-medencei intézményeket felölelő hálózatot kell kialakítani. Hadnagy Miklós 1992-ben telepedett át Székelyudvarhelyről Magyarországra. Eddig is kulturális területen tevékenykedett: parlamenti szakértőként, a Határon Túli Magyarok Hivatalánál, illetve az Illyés Közalapítványnál. /Guther M. Ilona: Kultúrablak Európára. Interjú Hadnagy Miklóssal, a szentgyörgyi kultúrfiók leendő igazgatójával. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 21./ 15/ 401 évvel ezelőtt, 1605. február 21-én a székely rendek Nyárádszeredában fejedelemmé választották Bocskai Istvánt. Nem egészen két hónap elteltével, április 19-én a szerencsi országgyűlésen már a magyarországi rendek is megválasztották, 20-án be is iktatták a tisztségbe. Szeptember 14-én Szászmedgyesen a három nemzet nevében iktatták be Bocskait erdélyi és magyarországi fejedelemnek. Ezekre az eseményekre emlékeznek tíz napon át Nyárádszeredában. Február 20-án marosvásárhelyi, szovátai és nyárádszeredai diákok vettek részt a Bocskai fejedelem korát, a vallási tolerancia szellemét idéző történelmi tárgyú vetélkedőn, este pedig lakossági fórumot tartottak. /Bakó Zoltán: Bocskai-napok Nyárádszeredában. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 21./2006. március 16.Bozóki András magyar kulturális miniszter kiemelkedő színművészeti és színháztudományi tevékenységükért Jászai Mari-díjat adományozott Szabó Tibornak, a Figura Stúdió Színház művészeti vezetőjének, illetve Szélyes Ferencnek, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat színművészének. A Magyar Újságírók Országos Szövetségében (MÚOSZ) a nemzeti ünnep alkalmából szakmai kitüntetéseket és sajtódíjakat adtak át március 15-én Budapesten, Aranytoll-díjban idén tizenketten részesültek. Köztük van Csép Sándor televíziós szerkesztő, riporter. /Március 15 – erdélyi kitüntetettek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./2006. május 16.Az Új Magyar Szó a szociál-liberális magyar vezetés mellett állt ki, nem igaz, hogy a szocialisták rárontott volna a nemzetre. Lokodi Imre, a lap munkatársa kiemelte Bozóki András minisztert. A miniszter nem látogatott Erdélybe, de az újságíró megmagyarázta: „nem biztos, hogy a sorozatos kopjafa- és emléktábla-avatás felérne a Bozóki-kultúrminőséghez”. A kulturális támogatáspolitikából a miniszter nem vett el jelentős összegeket a határon túli magyaroktól – írta Lododi. /Lokodi Imre: Bozóki jöhetne. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 16./2016. március 26.Mezőség megmentett magyarjai (Beszélgetés a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutatóval)Tizennégyezerre tehető az általa összegyűjtött népzenei alkotások száma, amellyel messze meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét. A kilencvenesztendős Kallós Zoltán életműve azonban nem korlátozódik a múlt kincseinek összegyűjtésére: az általa létrehozott szórványkollégium ma a lélekmentés leghatékonyabb hazai modellje. – Barátja és kollégája, Andrásfalvy Bertalan néprajzos, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere így fogalmazott: Kallós Zoltán vezetett rá arra, hogy meggyőződéssel valljam, a művészet nem szabadidős tevékenység, hanem szükséglet. Sőt, roppant fontos egyénlélektani, emberi magatartásbeli módszer. Gondolta volna, amikor feljegyezte az első népdalokat, rigmusokat? – Gondolhatott ilyesmire egy középiskolás diák? Még a kis magyar világban Kolozsváron fogadtuk a debreceni református kollégium regös cserkészcsapatát, a vendégek hortobágyi dalokat énekeltek, anekdotákat meséltek, aztán arra kértek bennünket, hogy énekeljünk mi is valamit. Jó hangú gyerek voltam, rám esett a választás. Én addig a pillanatig azt hittem, hogy amit én tudok, azt mindenki ismeri. Kiderült azonban, hogy bizony senki sem hallotta az általam előadott dalokat. A magyartanárom, Nagy Géza meg is bízott azzal, hogy írjam össze, amit otthon, Válaszúton énekelünk. Így kezdődött. – A kolozsvári középiskola után rövid ideig Sepsiszentgyörgyön is megfordult. Hogyan keveredett ilyen messzire szülőhelyétől, Mezőségtől? – Két oka volt. Az egyik, hogy hatodik osztályban megbuktam latinból, s mivel úgy láttam, hogy soha nem leszek nagy barátja ennek a klasszikus nyelvnek, 1944-ben a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőbe „menekültem” előle. Ha Nagyenyed nem marad Romániánál, valószínű, oda megyek. De Szentgyörggyel sem volt szerencsém, közeledett az orosz front, az 1944–45-ös tanévet már el sem kezdtük. Elindult a menekülés, amely engem is Budapestig sodort, de már ott sem nyitott ki a tanítóképző. – Rövid háromszéki tartózkodása során maradt ideje néprajzi gyűjtésekre? – Időm lett volna, de legnagyobb megdöbbenésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy szinte senki nem énekelt már eredeti népdalokat, a táncok pedig egyértelműen polgári táncok voltak. Ezért aztán ebből a szempontból a későbbiekben sem vonzott ez a vidék, meghagytam másoknak. Ott volt nekem Mezőség, Kalotaszeg és a csángók. – Miért éppen a mezőségi, illetve csángó népi kultúrához szegődött? – Mert rájöttem, hogy a Mezőség ismeretlen világ a néprajzosok előtt. Palotai Gertrúdnak a széki rámás írásosokról a 40-es évek elején megjelent tanulmányát megelőzően gyakorlatilag említés sem esett erről a világról. A tanulmány elolvasása után mondta Kodály Zoltán Lajtha Lászlónak: ahol ilyen varrottasok vannak, ott jó zenének is lennie kell. Lajtha ezt követően kezdte el gyűjtéseit Széken. Moldvával a kolozsvári kollégiumban találkoztam először Domokos Pál Péter révén. A moldvai magyarság című könyvében elsősorban a leírt nyelvjárás, a szöveg szépsége, az érzékletesen ábrázolt életmód ragadott meg. Tanítónak jelentkeztem az akkor még működő moldvai magyar nyelvű oktatásba, de szűk két éven belül megszüntették a lészpedi iskolát, így költöztem délebbre, s éltem közel kilenc éven át Gyimesben. – Moldvai periódusából eredeztethető viszont élete egyik legfontosabb találkozása a már említett Andrásfalvy Bertalannal, hiszen általa ismerte önt meg a magyarországi szakma. Mit jelentett önnek ez a „hátország”? – Mindenekelőtt szakmai segítséget, az addigi munkám visszaigazolását. Annak lehetőségét, hogy megismerkedjem Martin Györggyel, a magyar néptánckutatás megteremtőjével, az ő tudása és intézményi háttere rendkívül fontos volt a további gyűjtések irányának bemérésében. Felhívta a figyelmemet például a tánc fontosságára, arra a tényre, hogy a zene nem tanulmányozható a tánc ismerete és alapos vizsgálata nélkül. – Kortársai, tanítványai legendákat mesélnek az ön gyűjtési tudásáról, egyedi stílusáról. Mit tudott, amit más nem? – Nem hiszem, hogy bármivel is többet tudtam volna, mint a többiek. Nagy előnyöm volt azonban, hogy mezőségi vagyok, a környéken igen sok embert ismertem. Rendszerint rokonoknál kezdtem a gyűjtést, tőlük kértem és kaptam meg további énekes-táncos emberek nevét is. Tudtam, kitől mit kérhetek, egy-egy ének sok változatát ismertem, így aztán egyrészt rájöttem az újabbra is, másrészt a különbségeket is érzékelni tudtam. Általában megbíztak bennem az emberek. Moldvai tanítóskodásom alatt a házigazdáim olyannyira családtagként kezeltek, hogy a lányaik esküvőjén még zsebkendőt is kaptam, ami csak a legközelebbi rokonoknak jár. – Ellenszélben, hatósági zaklatások közepette gyűjtötte össze azt a hatalmas anyagot, amelyből aztán megszületett a műfaj talán legvisszhangosabb kiadványa, a Balladák könyve. Mit remélt tőle? – Nem voltak különösebb terveim vele, amikor leadtam a kéziratot a Kriterionnál. Illetve annyi mindenképpen, hogy legalább a gyűjtéseim töredéke váljék közkinccsé. Soha nem lehetek eléggé hálás Domokos Gézának, a kiadó igazgatójának, hogy vállalta a megjelentetés kockázatát. De azzal a Hargita, Kolozs és Bákó megyére érvényes kutatási szerződéssel is sokszor volt szerencsém, amelyet a Balladák könyve kiadása kapcsán állított ki és újított meg évente Domokos, hiszen munkaviszonyt igazolt. Ellenkező esetben egykettőre rám sütötték volna a közveszélyes munkakerülést, így viszont kénytelenek voltak szabadon engedni. – Válaszúti múzeumában a népi kultúra tárgyi bizonyítékainak páratlan gyűjteménye látható. Honnan a varrottasok, edények iránti érdeklődése? – Minden bizonnyal még édesanyámtól örököltem, aki jócskán megelőzte a korát azzal, hogy kancsókat és bokályokat vásárolt – értékmentésből, nem pedig szükségből. Haragudott is érte az apám, hogy minek az a sok kacat. Útjaim során én is megnéztem mindig az abroszt, falvédőt, bokályt, azt is, ki mit vett magára, mit és hogyan táncol. Minden részlet érdekelt, hiszen ezekből áll össze a népi kultúra teljessége. Magam is sok mindent megtanultam, tanító koromban Magyarvistán egy-egy kiló vajért sok mejjrevaló mintáját rajzoltam meg, varrni pedig egyenesen a legendás Pendzsi nénitől tanultam. – A rendszerváltás után a magyar állam több alkalommal is elismerte életművét. A 2005-ben önnek ítélt Csángó Kultúráért Díjat azonban visszautasította. Miért? – Azt mondtam Bozóki Andrásnak, az akkori kulturális miniszternek, hogy a kitüntetések osztogatása helyett inkább készítsenek egy jól átgondolt támogatási rendszert. Persze, semmi foganatja nem volt, hacsak az nem, hogy a visszautasítás eléggé nehézkessé tette a szocialista kormánnyal való viszonyomat. Nemrég azonban, amikor felmerült a Hagyományok Háza megszüntetésének, illetve más intézménybe való besorolásának terve, Orbán Viktorhoz is levelet írtam, arra kérve, gondolják át alaposan a dolgot. – Családja válaszúti birtokát ma a Kallós Alapítvány gondozza, benne a néprajzi múzeummal. Régóta ápolgatott terv volt, amely csak a megfelelő korra várt? – A múzeum létesítése gyermekkori álmom volt. Már a kommunista időkben is megpróbálkoztam egyszer, az akkori válaszúti lelkésszel, Gudor Lajossal megbeszéltem, hogy erre a célra felújítjuk az üresen álló kántori lakot. A megyei kultuszinspektor azonban tudomást szerzett róla, s megtiltotta a papnak a velem való közösködést. Pedig az anyag egy részét már ki is hordtam Válaszútra. Ezt követően kolozsvári lakásomba is kiszálltak leltározni a néprajzi múzeum emberei, cserepeket, textileket, mindent lajstromba vettek. Meggyújtom őket, de akkor sem adom oda, mondtam nekik. A csángó anyagot elrejtettem a padláson, majd Andrásfalvy tanácsára kijuttattam a pécsi múzeumhoz. Nagyon boldog voltam, amikor 2010-ben sikerült megnyitnunk a múzeumot. Akkor hatalmasnak láttam, de hamar rá kellett jönnünk, hogy még mindig nem elegendő, rengeteg fontos darabot őriznek még a ládák. – Az ugyancsak az ön nevéhez fűződő szórványkollégium működtetésével immár a jövőt célozza. Milyen holnapot képzel a mezőségi szórványmagyarságnak? – Amikor visszakaptam a válaszúti házat és birtokot, felajánlottam az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök idősek házát szeretett volna berendezni Válaszúton, én azonban már akkor határozottan elutasítottam a tervet, azt mondtam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. Végül magunk indítottuk el 1999-ben a szórványiskolát, meglehetősen drámai körülmények között, mivel az öt beiratkozottból csak három gyermek jelent meg az első tanítási napon. Akkor Balázs-Bécsi Gyöngyi tanítónővel, az alapítvány mai elnökével elindultunk körme alá nézni a dolognak. Az 1989-es fordulat utáni egyházi összeírás alig huszonöt gyermeket „talált” a környéken. Mi viszont kilencvennyolcat. A különbség abból adódott, hogy a lelkészek a keresztelési nyilvántartást vették alapul, márpedig a vegyes házasságokban született gyerekek egy részét vagy ortodoxnak, vagy meg sem keresztelték. A harminc magyar lelket számláló Esztényben például a pap szerint nem volt magyar gyermek. A román óvodában tanító magyar óvó nénitől viszont megtudtuk, hogy a vegyes családokba születőket a közösség románként tartja nyilván. Így bukkant fel az esztényi völgyben kilenc gyermek – a semmiből. Ma százhúszan vannak az első négy osztályban, illetve a mezőgazdasági iskola kilenc-tizedikes osztályában. Sokan közülük nálunk találkoznak először a magyar nyelvvel. Ők a mi gyermekeink, ha őket elveszítjük, a jelenlegi családjaikról és az általuk alapítandó családokról is lemondhatunk. Kallós Zoltán Néprajzkutató, népzenegyűjtő, Válaszúton született 1926. március 26-án. Legfontosabb könyvek: Balladák könyve: élő hazai magyar népballadák (Kriterion Kiadó, 1970; Helikon Kiadó, 1974), Új guzsalyam mellett, éneklettem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa... (Kriterion Kiadó, 1973), Tegnap a Gyimesben jártam, Gyimes-völgyi lírai dalok (Martin Györggyel közösen, Budapest, 1989), Ez az utazólevelem: Balladák új könyve kazettával (Akadémiai Kiadó, 1996), Világszárnya: moldvai magyar népmesék (Stúdium, Kolozsvár, 2003), Elindulék este guzsalyasba… – moldvai magyar népköltészet (Stúdium, Kolozsvár, 2004). Legfontosabb díjak, elismerések: Magyar Művészetért Díj (1993), Kossuth-díj (1996), Julianus-díj (1996), Martin György-díj (1997), Magyar Örökség Díj (2000), Corvin-lánc (2001), a Csángó Kultúráért Díj (2005 – visszautasította), Hazám-díj (2006), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), a Nemzet Művésze (2014), a Magyarországi Református Egyház tiszteletbeli presbitere, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Válaszúton él és alkot. Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 24.Szabad Föld (Budapest)Meddig leszünk magyarok? KOSSUTH-NAGYDÍJAT KAPOTT minap Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő. Példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgálta, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában is óriási szerepet vállalt. – Győzi fogadni a gratulációkat? – Sokan hívnak telefonon a határ mindkét oldaláról. – Ez már a második Kossuth-díja… – Igen, 2006-ban megkaptam a „rendeset”, most pedig a nagydíjat. – A rendszerváltás után számos elismeréssel jutalmazták, hogy csak a Magyar Örökség-díjat, a Magyar Corvin-láncot és a Nemzet Művésze címet említsem. – A néprajz iránti szeretet, a szenvedélyes gyűjtés a természetemből fakad. Soha nem tudtam nélküle meglenni. Eszembe sem jutott, hogy ezért bármiféle kitüntetést érdemelnék. – Egyszer nemet is mondott. Miért utasította vissza 2005-ben a Csángó Kultúráért Díjat? – Nyílt levélben fordultam Bozóki András akkori kulturális miniszterhez, hogy ne díjakat osztogassanak, hanem inkább támogassák a romániai szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerét, amire azokban az időkben nemigen láttam megfelelő akaratot. Mivel késve, július végén hirdették meg a pályázatokat, a Kallós Alapítvány tizennégy esztendő után abban az évben nem tudott csángó gyerekeket táboroztatni. Ám hiába emeltem fel a szavam, semmi foganatja nem volt. – Tavaly februárban a Hagyományok Háza átszervezése ellen tiltakozva Orbán Viktorhoz fordult. – Igen. Kértem, hogy gondolják át a dolgot. – Tényleg pulikutyát kapott a miniszterelnöktől és feleségétől a 90. születésnapjára? – Nem szeretek személyes dolgokról beszélni. – Milyen a kapcsolata az anyaország folkloristáival? – Sokan nincsenek már köztünk. Többekkel rendszeresen beszélek és találkozom. A Hagyományok Házával szinte napi kapcsolatban vagyok. Legutóbb Sebő Feri tartott előadást, Borbély Jolán etnográfus is járt nálunk. Sajnos az egészségi állapotom miatt én egyre kevesebbet tudok Magyarországra utazni. – Sokan élő legendának, lélekmentőnek, korunk Bartókjának tartják önt. Mit szól ezekhez? – A papír mindent elbír. – Még rekorder is: tizennégyezer népzenei alkotást gyűjtött, Bartóknál is többet, ezzel meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét. – És ehhez vegyük hozzá a néprajzi tárgyakat, melyekből a válaszúti múzeum tizenhat termében nyílik állandó kiállítás június 2-án. Többségük XIX. század végi, XX. század eleji mezőségi, kalotaszegi, moldvai magyar anyag. Felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Eddig ládákban lapultak. Amikor Orbán Viktor Válaszúton járt, megígérte, hogy az alapítvány kap pénzt a múzeum bővítésére. Most ebből sikerült megduplázni a kiállítóteret. – Úgy tudom, a csángó anyagot Pécsre vitte. – A válaszúti múzeumot még a Ceauşescu-rendszerben kezdtem el szervezni a helyi lelkésszel, az üresen álló kántori lak épületét tartottuk megfelelőnek hozzá. Furcsa módon nem sokára kiszálltak a lakásomra a kolozsvári múzeumtól leltározni. Minden egyes néprajzi tárgyat nemzeti kincsnek tulajdonítottak, s erre hivatkozva közölték, hogy a gyűjtemény őket illeti. Nem adtam oda, azt mondtam nekik, inkább felgyújtom. Mivel a csángó anyagot előzőleg elrejtettem a padláson, Andrásfalvy Bertalan néprajztudós barátom javaslatára át tudtam menekíteni a pécsi múzeumba. – Mára beteljesedett a küldetés, vagy lehetne még valahol néprajzi értékeket gyűjteni? – Sok olyan hely van, ahol soha nem járt senki. Nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. Az én generációm élő tagjai még tudnának mesélni. Amíg az 1970-es években öt kiadást megért Balladák könyvében 256, addig a 2014-es Balladás könyvben 550 tétel szerepel mintegy 250 adatközlő által. Talán húsz-huszonöten még élnek közülük. – Mi történik, ha már ők sem lesznek? – Könyvekben, hangfelvételeken élnek tovább. – Érdeklik a mai fiatalokat az elődeik szokásai? – Örömmel tapasztalom, hogy élénk az érdeklődés a népzene iránt, és egyre többen kapcsolódnak be a táncházmozgalomba is. Az egykor aktív szereplők hozzák a gyerekeiket, az unokáikat, akik továbbviszik a hagyományokat. Hogy mennyire nyitottak a fiatalok, azt a Fölszállott a páva sikersorozata bizonyítja. Határon túl is figyeltük az adásokat, magam is sok tehetséges énekest, táncost véltem felfedezni. – Pályája során megannyi egyszerű ember tehetségét csodálhatta. Voltak emlékezetes találkozásai? – Életem legszebb pillanatait az adatközlők adták. Egyik legkedvesebb énekesem Moldvában, Klézsén élt, Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa nem tudott írni-olvasni, még románul sem beszélt, életében csak egyszer mozdult ki a falujából. Viszont szívszorító balladákat és gyönyörű szerelmes dalokat énekelt magyarul, ami azokban az időkben nem kis bátorságra vallott. Repertoárját az Új guzsalyam mellett című könyvemben adtam közre. Kétszer találkoztam Kodály Zoltánnal. Kaptam tőle ajándékba egy magnót, amit vihettem magammal a gyűjtőútjaimra. Felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket és hangszeres zenét vegyek fel, melyeket addig felszerelés hiányában nem tudtam rögzíteni. – Megvan még a magnó? – Nincs. Egy házkutatás során szándékosan elrontották és elkobozták a szekusok. – Sokat zaklatta a Securitate? – Állandóan figyeltek. Egyik moldvai gyűjtésemen Lujzikalagorba utaztam, ahol a piacon szőtteseket árultak a csángó asszonyok. Amikor le akartam szállni a buszról, közölte a sofőr, hogy a hátsó ajtó nem nyílik. Elvitt a végállomásig, ahol már várt egy rendőr, és bekísért a Securitatére. Átkutatták a zsebeimet, felírták a nálam talált címeket, faggattak a kapcsolataimról. Végül megbüntették azokat, akiktől vásároltam. – Börtönbe is került két évre... – Megszenvedtem. Ne kérdezze, nem szeretek erről beszélni. – Manapság nem kell gáncsoskodástól tartania a kutatás során? Befejeztem a gyűjtést. Nem szívesen mozdulok ki itthonról. Válaszúton minden megtalál: például táborokat szervezünk gyerekeknek és felnőtteknek. A kézműves foglalkozások mellett népi játékokat, népdalokat és néptáncot is tanulnak a résztvevők. Alkotnak és szórakoznak egyszerre. – Régi álma vált valóra az oktatási központtal? – A tízholdas családi birtokunkon álló épület a Bánffyak vadászháza volt, a szüleim 1933-ban vették meg. Az ingatlant 1950-ben elkobozták azzal a kreált indokkal, hogy apám többet vetett, mint ami a vetési tervben volt. Szabotázsért hat hónap elzárást is kapott. Egykori tulajdonunkat negyven évig bitorolták mások, az 1989-es változások után sem akarták visszaadni, mígnem 1992-ben sikerült visszaperelnem. Felajánlottam az erdélyi református egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök öregek otthonának szánta, de én ezt elutasítottam, mivel úgy gondoltam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. – És az ön elképzelése győzött! – Évekig nem történt semmi. Ez idő alatt három folyóvölgyben, húsz településen kerestünk fel magyar családokat, és kiderült, sehol sincs anyanyelvi oktatás. Ennek hatására indítottuk el 1999-ben a magyar óvodát és elemi iskolát bentlakásos rendszerben. Huszonöt év szünet után négy gyerekkel indultunk el! Ma már huszonkét eldugott faluból járnak ide. Később létrejött a kollégium, a mezőgazdasági szakiskola, a tangazdaság, a múzeum, a népművészeti központ, a zeneiskola. Intézményünket a magyar kormány nemzeti jelentőségűnek tartja, fenntartása javarészt pályázatokból történik. – Sose gondolt arra, hogy Magyarországra költözzön? – Meg sem fordult a fejemben. Erdélyben jobban meg tudom élni a magyarságomat. Magyarországon még mindig nem lehet kimondani, hogy magyar vagyok, mert azonnal nacionalistának bélyegeznek. Van egy társadalmi réteg, amelyik mindent megtesz azért, hogy ellehetetlenítse azokat, akik a magyarság ügyéért akarnak tenni. – Addig leszünk magyarok, amíg magyarul táncolunk és magyarul énekelünk – mondta egyszer. – Ez nem vitás. – A Kossuth-nagydíj átvételekor milyen népviseletben jelent meg? – Nádasmenti cifrabujkában, melyet a kalotaszegi férfiak hordtak. A Türéből származó Bálint Tibor varrta, aki a Népművészet Mestere és a kolozsvári magyar színház szabója. Ezt viseltem az első Kossuth-díjam átvételekor is, direkt arra az alkalomra készült. Egyértelmű, hogy most sem vehettem fel mást. – Március 26-án lesz 91 éves. Hogyan ünnepel? – Szűk körben. Válaszúton, a rokonokkal. – Milyen ajándéknak örülne? – Ebben a korban már csak jó egészséget kívánhat magának az ember. Borzák Tibor szabadfold.hu lapozás: 1-17
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
